11./ XXII. koltói anna utca 5./b
Bár a városhatár még odébb van (legalább egy vasúti megállóhellyel), a hangulat kétségtelenül falusias. Ahogy elhagyom a Bartók Béla úti lakótelepet, szeretem azt képzelni, hogy valami szibériai faluba sétálok át, már hallani vélem a szélsodorta farkasüvöltést is a távolban. Szinte futva haladok a tengelyig érő sárban, hiába no, el kell költenie az önkormányzatnak az EU-támogatást, hát már jónéhány hónapja folyik a közműcsere. A hávécsék lepukkant bömössel húznak el mellettem, biztos megvan a popcorn mellé a zsákmány a közeli videotékából - hamisítatlan, erjedő nihil ülepszik az utcákra. A szűnni nem akaró ködön átszűrődő napfény csak rátesz a hangulatra, a szibériai falu vége az Angeli úti urnatemető, hát belehengeredek egy frissen kihantolt gödörbe.
Séta közben is látszik jól, a tétényiek kétségbeesetten és vadul építkeztek, a nadrágszíjtelkek széltében-hosszában sűrűn beépítve sorakoznak egymás mellett, melléképületek, toldások, fészerek, féltetők, gépkocsibeállók, ráépítések kakofóniája a szomszédság.
De aztán megpillantom ezt a házat, nem csal a szimatom: műemlék (romantikus stílus, 1860 körül). Annyira kedvesen nagyképű, ahogyan a vidéki romantikus kúriaépítészet egyik-másik jegyét hozza. Pedig semmi különös, ugyanolyan szalagtelekre épített, nyújtott soros alaprajzú parasztház, mint a környéken szinte az összes. Még ez a bizarr, a bugyikéknél csak egy fokkal komolyabban vehető zöld sem számít extrának.
Csakhogy itt ez a lépcsős pártázat, a hangsúlyos köralakú padláslyuk némi gyűrűs vakolatdísszel, éppen az építés éve és az építőmester neve hiányzik az ablakokat őrző derékszögű félkeret fölé róva. Kétségkívül hangulatos lehetne, ha nem igyekezne a szomszéd L-alaprajzú háza olyan otrombán elnyomni, illeszkedésnek itt aztán helye nincs.