47./ XII. szamos utca 7.
Lazításképpen egy kis Bauhaus. Olyan környék ez a Városmajor jótékony rejtekében, amit csak ingatlanhirdetések klisés fordulataival lehet jellemezni — “Buda csendes mellékutcájában”, a “virágillatú, madárdalos Városmajorra néző ablakok”, “patinás házak tágas kerttel”, “gondozott, polgári környezetben” satöbbi, éít.
Érdekes felvetés a madárdal meg a virágillat, ez sem volt mindig így, a Városmajort ugyanis a posványos Ördög-árok közelsége moszkítótanyává, elhanyagolt dzsumbujjá változtatta néha. A gondozott polgári környezet történeti perspektívája pedig annyi, miszerintis “este felé, ha a díszes Személyek magukat már kisétálták, lassanként elbújnak a bokros Labirintusba, s ott a szelíd gyepen töltik mulatságukat és mivel a fű is meg nyőtt, az ott fekvőknek tsak kalapjai s fejketői kitetszenek, mint a sömörts gombák.” - így Furkáts Tamás 1803-ban.
Szóval az időnek múlásárul elmélkedtem városmajori sétám során, és ahogy rápillantottam erre a házra, csak igazolva láttam a környezet folytonos változásáról szőtt gondolatfolyamot. Vagy gondolat-gombolyagot, jól összekuszálódott itt minden. Mondtam már, a Városmajor utca a legszórakoztatóbb, de ez éppígy igaz az egész Városmajorra is. Olyan eklektikus, aminő kevés van Budapesten, ez pedig nagy szó.
Ezt a jó arányú, kellemes Bauhaus házat sem arra tervezték, hogy repkény fussa be. Most mégis ezzel tűnik ki, különösen így télvíz idején; mintha maga az Idő fonná be a homlokzatot és kúszna át lassan a szomszéd házra is. Fantasztikus textúrát ad az egyébként dísztelen falaknak és teljesen át is alakítja az épület megítélését. Egy óriási, tetszhalott virágládának látom az egészet, ami most még a tavasz ígéretét sem hordozza, viszont elgondolom, milyen lehet, amikor zsendül ez az eleven falazat.
Ezekután már nem tudtam jószívvel nézni a Városmajor csupasz fáit sem, ott egyébként is arattak az elmúlt év nagy viharai; meguntam a telet és hazajöttem.